2026/05/13
Magyar Péter első parlamenti beszédében nagyon fontos gesztust tett. Bocsánatot kért minden állampolgártól, akit a korábbi magyar kormány megkárosított. Ez egy történelmi lépés volt, amivel talán - csak talán - megkezdte felemelkedését politikusok közül a Magyarországon 19. század óta nem látott államférfiak magasságába. Egy gesztus, ami hatással lesz a magyarok gondolkodására, tetteire, és az élethez való hozzáállására.
Ezzel az írással ezt a hozzáállást igyekszem legjobb tudásom alapján képviselni.
Nem egy könnyű olvasmány, nem is lehet. A múlt lezárásának és a szembenézésnek az is része, hogy őszinték vagyunk magunkkal, és beszélünk arról mi történt. És hogy ezért mi mindannyian felelősséggel tartozunk. Magyarként én is. Sőt, hozzáértőként kifejezetten.
Ezért arra kérlek titeket, hogy nyitott szellemiségben fogadjátok az itt leírtakat.
A szembenézés és megbékélés nem állhat meg a határon, a külpolitikának is része kell legyen.
Történelmi kitekintés
Emlékszem gyerekkoromban a 2000-es évek elején nagyapám egyszer azt mondta, hogy a “csehszlovákok” nem szeretik a magyarokat. Még mindig haragszanak, amiért ‘68-ban részt vettünk a prágai tavasz leverésében. Hogy ez mennyire igaz, az kérdéses. A felvetés talán csak a magyar nép rejtett bűntudatáról tesz tanúbizonyságot.
Benne van a pesszimista kollektív nemzetfelfogásunkban, hogy mi mindig rossz oldalra álltunk. Ez az elmúlt négy év után csak önsajnáltatásnak tűnik, mert nyilvánvalóan egyáltalán nem tanultunk belőle. Korunk legtisztább jó vs rossz háborúja zajlik a szomszédban, mi pedig határozottan és hangosan beálltunk a rossz oldalra.
A magyar történelmi mítosz része, hogy mi mindig Európát védtük a keleti barbárokkal szemben. Mi szenvedtünk, míg a nyugat nyugodtan fejlődhetett mert mi bevédtük őket. Ők pedig ezt minden alkalommal árulással viszonozták. Ez történt 1956-ban, 1945-ben, 1920-ban, 1849-ben, előtte a törökök elleni harcok idején évszázadokon keresztül, egészen a „tatárjárás” koráig visszamenőleg.
Ennek ellenére nem zavart minket túlságosan, hogy amikor végre nem nekünk kell Európa peremén egy barbár invázió ellen harcolni, hanem mi lehetünk a bevédve fejlődő „nyugat”, akkor ugyanazt az árulást hajtsuk végre amivel mi őket vádoljuk. Sőt, talán pont ezért adunk magunknak rá engedélyt. Ha nekünk rossz volt, akkor megérdemeljük, hogy másnak se legyen jó!
Korábban érvelhettünk azzal, hogy nem volt választásunk:
Az első világháborúba csak a németek és osztrákok rángattak bele minket. Ebben sok igazság van, és Magyarországot okolni ezért nem lenne helyes. Egész Európa euforikusan vágtatott a Nagy Háborúba. De az tény, hogy az első lövéshez a magyarok (a magyar kormány, konkrétan Tisza István) beleegyezésére volt szükség.
A második világháborúba szintén a németek rángattak bele minket, és Trianon miatt nem is volt választásunk. Ez viszont nem állja meg a helyét. Mire Magyarország hivatalosan is belépett a háborúba, józan logikával már semmit nem lehetett belőle profitálni. Ez egy gigantikus történelmi hiba volt, amit ráadásul illegálisan, parlamenti hozzájárulás nélkül hajtott végre a könnyű kiutat választó Teleki utódja, Bárdossy László. A magyar elit és nép mégis tűrte.
A legérzékenyebb és legbrutálisabb példa az előző évszázadból a holokausztban való magyar részvétel, amivel nem sikerült teljesen szembenéznünk, és talán nem is fogunk soha. Azt a megszálló németek csinálták, nem volt mit tenni, kooperálnunk kellett. Pedig a bolgároknak sikerült mind a szovjetek elleni invázióból való kimaradást, mind a német megszállást, mind a holokausztot (Öffnet in neuem Fenster)elkerülniük.
Valahogy sosem jutottunk el odáig, hogy ezt valóban a saját tragédiánkként fogjuk fel, pedig több mint fél millió állampolgárunkat semmisítették meg a vallása miatt. Vajon ha ugyanennyi protestáns magyar, az ország lakosságának 5%-a került volna ugyanerre a sorsa, nem lenne-e fontosabb emléknap április 16-a?
Az az igazság, hogy a két világháborúban Magyarország szinte minden egyes lépése elhibázott volt. De az ezekkel kapcsolatos kifogások sokszor jogosak, ha nagyon akarjuk tényleg rá lehet fogni, hogy a körülmények áldozatai voltunk.
Ma viszont nem lehet.
A körülmények áldozataként le kellett volna válnunk az orosz energiáról, és hozzájárulni Ukrajna védelmének megsegítéséhez. Akár csak csöndesen, minimálisan. Ez lett volna a könnyű út. Az erkölcsileg tiszta, és méltóságos út. De Magyarország nem engedte, hogy újra a körülmények áldozata legyen, és a nehéz utat választotta.
A magyar kormány aktívan és buzgó módon az oroszok oldalára állt, elárulva egész Európát, és ellenséggé téve azt a több mint negyven milliós szomszéd népet, aki az életéért, szabadságáért, és Európa biztonságáért harcol, és ennek eredményeként kontinensünk legmodernebb hadseregét hozta létre. Egy ilyen szomszédos államból nem csak erkölcsi probléma történelmi ellenséget kreálni, de stratégiailag se jó húzás.
Mi történt?
Nézzük a tényeket:
Hat héttel vagyunk az orosz invázió kezdete után. Magyarország kormányát a szavazók 54%-a emelte ⅔-os többségbe, 12 év után így már negyedik alkalommal. Orbán Viktor győzelmi beszédében kijelentette, hogy az “ukrán elnököt” ellenfelének tekinti. Ezzel az óriási felhatalmazással az elkövetkező négy esztendőt azzal töltötte, hogy Oroszország teljes külpolitikai kiszolgálásaként az EU-ban vétózott, lassított, és felvizezett minden Ukrajnának indított támogatást, és Oroszország elleni szankciót.
A NATO-ban amíg csak tudta blokkolta Finnország és Svédország csatlakozását, ezzel egy aktív és véres területszerző háború közepette minimum bizonytalanságba, de ha nagyot akarunk mondani, veszélybe sodorta ezeknek az oroszokkal szomszédos országoknak a lakosságát.
Minden egyes blokkolás, vétó, minden lassítás, keresztbe tevés azt jelentette, hogy Ukrajna nem jutott időben fegyverhez, hogy hatásosabban visszaverje a támadó orosz csapatokat. Nem kapott időben lőszert a légvédelemhez, hogy a civileket gyilkoló és az energiaellátást veszélyeztető rakétákat hatástalaníthassák. Mindez aktívan gyengítette a morált és a reményt a lakosságban, és emberéletekbe került.
Az összes európai állam példátlan erőfeszítéseket tett, hogy leváljon az orosz energiáról, mert az orosz állam minden egyes ebből befolyó centet ukránok gyilkolására fordít. A magyar állam nem csinált semmit. Sőt, a magyar néppel egyetértésben kikérte magának, hogy bármilyen áldozatot tegyen csak azért, hogy az oroszok kevésbé tudjanak gyilkolászni.
(Öffnet in neuem Fenster)Közben a hazai fronton folyamatos agymosás és hergelés zajlott Ukrajna, az ukránok, és az ukrán politikai vezetés démonizálására. Gyakran egy az egyben az orosz propaganda átvételével. Történt ez egy olyan nép ellen, akik a túlélésért és a szabadságukért harcoltak a világ második legnagyobb atomhatalmával, és - ami ekkor még úgy tűnt - a világ második legerősebb hadseregével szemben. Ukránok milliói kényszerültek arra, hogy a frontra küldjék fiaikat, férjeiket, apáikat, de sokszor lányaikat és édesanyjukat is. Naponta éltek át orosz légi terrortámadásokat sok esetben három számjegyű áldozatokkal.
„Vádold meg az ellenfeledet azzal, amit te magad követsz el”
Az Európai Unióban Orbán Viktor tette a legtöbbet azért, hogy a háború elhúzódjon. Amíg volt egy orosz érdekeket ilyen szinten kiszolgáló vezető az EU-ban és a NATO-ban, addig Vlagyimir Putyin bizakodhatott, hogy Ukrajna további támogatása megakadályozható, és az európai és nyugati egység lebontható.
A magyar kormányváltással Moszkva egy kiemelten fontos szövetségest veszített el, és egy nagy lépéssel közelebb kerültünk a háború jelenlegi aktív szakaszának a végéhez. Ebből a szempontból lehet igaz volt az egyik kampányfenyegetés, és tényleg Zelenszkij fog nevetni a végén.
Nem lehet másként fogalmazni: a magyar kormány kezéhez vér tapad. Ukrán férfiak, nők, és gyerekek vére. És rengeteg szenvedés.
Mit tett a magyar társadalom?
A Fideszesek természetesen követték vezérüket.
Az (akkori) ellenzékiek pedig egyre jobban passziválódtak a kérdésben. A kezdeti szimpátia nagyrészt jó esetben apátiává, de gyakran inkább hosztilitássá változott. A propaganda olyan jól működött, hogy még a kormányellenes szavazók nagy része is internalizálta ezeket az üzeneteket:
Ukrajna nem nyerhet, miért folytatják a harcot?
Oroszországot nem lehet legyőzni.
Ukrajna atomháborút fog kirobbantani.
Én nem akarom, hogy a gyerekemet besorozzák.
A nyugati támogatás csak a háború elhúzódásához vezet.
Zelenszkijnek távoznia kell a békéért.
Nem akarjuk, hogy a mi pénzünket a korrupt ukrán vezetőknek küldjék.
Magyarországnak létszükséglete az olcsó orosz olaj és gáz.
Az ukrán vezetés a biztos halálba kényszeríti a népét.
Mi közünk van nekünk ehhez az egészhez?
Az ukránok elnyomják a magyar kisebbséget.
Mindegyik állítást (korábbi) ellenzékiektől hallottam. Mindegyik állítás hazugságon alapszik.
Ahogy a két világháborúban is vakon ment népünk a vezetői után, úgy ma mi sem csináltunk semmit, hogy megállítsuk Orbánt. Csöndben elfogadtuk, hogy ez a magyar külpolitika. Nem volt határozott kiállás Ukrajna mellett jelentős tüntetésekkel, vagy alulról szerveződő adománygyűjtésekkel (Öffnet in neuem Fenster), mint pl. Csehországban (Öffnet in neuem Fenster).
A nemzetközi online fórumokon is gyakran visszaköszöntek ezek az üzenetek Magyarország nem hivatalos, de gyakorlati képviselőitől, a magyar emberektől. Ezzel azt a képet festettük magunkról, hogy még akkor is, ha legtöbben nem támogatjuk Orbánt, de ebben a kérdésben passzívan vagy aktívan egyetértünk vele.
Ezt a közvélemény-kutatások is tükrözték. A magyarok vannak az egész világon a legrosszabb véleményen Zelenszkijről.
(Öffnet in neuem Fenster)
(Öffnet in neuem Fenster)
(Öffnet in neuem Fenster)Több kérdés, mint válasz
Miért történt ez? Miért hitték el a magyarok mindezt? Mit nyert ezzel Magyarország? Miért volt ez országunk geopolitikai érdeke?
Mi vitte rá Orbánt?
Azt várta, hogy Oroszország leghűségesebb vazallusaként majd megkapjuk Kárpátalját? Vagy egyszerűen csak a szomszédban akarta tudni Vlagyimir Putyint, hogy egy esetlegesen elcsalt választás esetén „kisegítse” őt, mint azt tette 2020-ban Lukasenkával? Vagy ideológiai elvek vezérelték?
Vajon Orbánt érdekelte valaha az ország sorsa? Mert ha igen, akkor legalább lehet a Kárpátalja és egyéb területi revízió reményére fogni. De ha nem, akkor talán ilyesmiről szó sem volt, minden csak a hatalmát szolgálta, és azt, hogy ő így világpolitikai tényezőként tudjon mutatkozni Moszkva legfontosabb európai szövetségeseként. Senki nem figyel arra, aki csöndesen beáll a sorba a helyes dolgot tenni. Mindenki azzal kénytelen foglalkozik, aki hangosan hátráltat másokat.
Esetleg nem tehette meg, hogy nem áll ki Oroszország mellett, mert túl sok kompromittáló anyaga van Putyinnak rá és kormányára? Lefizették még évekkel korábban?
Talán el kell játszanunk a gondolattal, hogy Orbánt sosem érdekelte Magyarország sorsa, minden csak saját magáról és a klikkjéről szólt. Tönkretenné valaki így egész népe lelki egészségét az, aki tényleg törődik velük? Megfertőzné így tudatos megosztással baráti és családi kapcsolatok millióit? Megmérgezné így a közhangulatot?
Nem tudom elképzelni, hogy egy ember az ő tehetségével ne látta volna át mit csinál. Rengetegszer előtte volt a választás, hogy ha meglép egy lépést, akkor az hihetetlenül káros az országnak és a népnek akit képvisel, de a hatalmát jobban bebiztosítja. És ő azt választotta minden alkalommal, hogy meglépi azt a lépést. Ez mindig mindent felülírt.
Hogyan tovább?
Orbán Viktor külpolitikájának beláthatatlan hosszútávú következményei vannak és lesznek Magyarország megítélésére és presztízsére.
Az Európához való tartozás nem merülhet ki abban, hogy kirakjuk az EU-s zászlót a Parlamentre. Európához tartozni a legcinikusabb megfontolásból is ezt jelenti, hogy ha Magyarország veszélybe kerül, akkor az nem marad a mi bajunk, hanem segítségre számíthatunk a kontinens többi államától. Ez viszont ugyanezt a felelősséget rója ránk is. Ha Európa egy másik országa kerül bajba bármilyen okból kifolyólag, akkor nekünk is kötelességünk segédkezet nyújtani.
Ukrajna bizonyította újabb (Öffnet in neuem Fenster) és újabb (Öffnet in neuem Fenster) alkalommal, hogy ők ezt komolyan veszik, és rögtön segítségére (Öffnet in neuem Fenster) sietnek bármilyen partnerüknek (Öffnet in neuem Fenster), még egy ilyen pusztító háború közepette is. Ismerve az ukrán külpolitikát és magukat az ukránokat, nincs bennem kétely a felől, hogy ezt még az utóbbi több mint négy év után is megtennék Magyarországért is.
Lehet őket azzal vádolni, hogy ennek praktikus okai vannak, mert számukra létkérdés, hogy mindenkivel jóban legyenek. De a történelmi támogatást egy élet-halál helyzetben nem felejtik el az államok, és később igyekeznek viszonozni.
Ha valami történne Magyarországon, és Ukrajna a segítségünkre sietne, megérdemelnénk mi azt a segítséget?
Ha most nem teszünk semmit, akkor talán mi is azt fogjuk majd mesélni az unokáinknak, hogy Kelet-Európa népei ellenszenvesek velünk, mert Oroszország távoli kiszolgálói voltunk miközben egy népirtó háborút folytattak a szomszédban, és a térség politikai destabilizációjára törekedtek.
Datum
13.05.2026
Kategorie
Hungary
